Ma csupa düh voltam. Dühöt irányítottam magam felé, de másokkal is hasonlóan bántam, ha nagyon felhúzták az agyam. Két embernek is mondtam, hogy ha nem hagyják abba azt amit abban a pillanatban csinálnak, lekeverek nekik egy taslit. Ilyen soha nem mondtam még az osztálytársaimnak. Viccből sem. Most pedig komolyan gondoltam...
Többnyire pedig a "kívűlállókkal" nagyon rendes és elnéző tudtam lenni. Mindenkivel, aki nem én vagyok. A floorball a gyógytesnevelésen el tudta velem feledtetni fortyogó érzéseim, kiadtam minden agressziót. De most is képes lennék.. Áh... Nem hagyom magam! Muszáj pár napig mérgesen, dühösen viselkednem. Nem hagyom, hogy elérzékenyüljek! Nem hagyok magamnak semmilyen sírást. Csak a dühöt. Bár ki tudnám fejezni az az érzést ami most teljes valójában átitat. De ha akarnám sem tudnám, mert teljesen eltakar előlem mindent. Nem a saját színében látom a világot. Százszorta feketébb és vörösebb annál, mint kéne lennie, amilyen két-három nappal ezelőtt is volt. Szikrázó, színes, talán kicsit narancssárga is. Nem kavargott a kép, egy helyben várt, tudtam hova lépek. Most mintha szédülnék, s csak remélni tudom a biztos talajt talpam alatt. Bízom benne, hogy még visszaállok az eredeti állapotomba. :-)
Egy megmosolygtató kis sztori, ahogy annnyira vártam anyát ma haza. Persze a különös izgalom a mai kajámra, egy shaker-salátára korlátozódott. x'D
A düh hosszú távon megemészti az embert:)
VálaszTörlés