Emberek, eljutottam odáig, hogy ide sem tudom leírni az érzéseim teljes valóját. Nem csak mert nincs rá szó, nem elég az a kevéske, hogy megelevenedjen előttetek, hanem azért is, mert olvassák.. Hm... Olvasás, reagálás nélkül. A legfájóbb, ha nem jön válasz... akármilyen helyzetben.
De elő kell hoznom magamból, azt, aki e nélkül lehetnék. Enélkül az érzelmek nélkül. Enélkül a megpusztulás nélkül. Mit csináljak? Írjak levelet? Álljak a két lábamra?
Nem. Hagyom magam szenvedni... Hagyom, hogy betöltsön a szerencsétlenség. x'D
Tudjátok mit? Azért örülök, ha szenved, legalább egy kicsit, mert legalább egy fikarcnyit megérezheti a fájdalmam, ami gondolom nem teljesen egyenértékű az övével. Bár ki tudja. x"D
Most azt mondom, inkább lennék egy szívtelen dög, érzelmek nélkül. Kénytelen leszek az lenni. Kegyetlenül gyomlálni a szép, színes virágokat, vagy a fekete rózsákat a szívem kertjében.
Nem leszek ártatlan kislány, százszorta inkább leszek vad, ha kell harcias, beszólogatós. Hogy ne tudja meg az illető, hogy milyen vagyok valójában. Hogy mennyire fáj, hogy mennyire nagyon... Hogy a szívem egy kis fázó cinke az ágon... nem vagyok hajlandó ezt többet beismerni, hogy mennyire gyerek vagyok így még.
Nem tudok olyan lenni mint voltam. Nem engedhetem meg magamnak.. Nem is az elérzékenyülést, hanem azt, aki én vagyok. A szende részem. Az a részem, amely valahol minden emberre felnéz. Akinek mindenkihez van egy-két jó szava. Aki mindig igyekszik jókat mondani a társairól és a jót meglátni bennük. Aki szeretne hálás lenni annak is, akinek egyszerűen nem tud. Aki szeretetre vágyik. Főleg ezt. Nem engedhetem meg magamnak a sírást, a vágyakozást: az ölelő, szelíd karok iránt, az együttérzést, a csitítást a vágyamra... A megnyugtatást, a biztonságot, azt a mosolyt, az őszinteséget. Hiszek az intuícióimnak. Nagyon élesek már... Áh, nekem is mindig az kell, amit nem kapok meg, a rohadt... Nem vagyok jobb senkinél, csak dühös vagyok.
Basszus, elő egy mondatommal: nem vagyok szép, csak stílusosan penge. Nem vagyok csajos, basszus, erre büszke vagyok! Ez az egyik fegyverem. Imádom! Imádom, hogy nem csípem úgy ki magam mindig mint néhányan. Azt hiszem sikerült a kislányos rajongásom háttérbeszorítani, keményen szívendöfni magam és újjáéledni: csak a zenének. :-)
Ezt vegyétek kis semmiségnek, én is igyekszem. Csak nem megy. Ezért inkább nézzétek az előző bejegyzést. :-D na az az igazi!
Viszont van, akinek hálával tartozom, nem csak szeretném. A kis egoistának, aki örülök, hogy van nekem, mert nélküle talán pocsolya lenne az életem. De így, hogy Ő itt van, talán van esélyem egy bandára, a zenére. Van esélyem, hogy azt a részemet is megmutassam embereknek, amit kevesen látnak és hallanak. Kösz Norbert! :-P
Egyéb hír? Üres boldogság.
Állapot: lázadókész.
Állapot: lázadókész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése