A költészet művészet!

Élveztem azt a keddet. Nem volt furcsa, csak kicsit szokatlan: mintha elszoktam volna attól, hogy megfogják a kezem, átöleljek valakit, s a többi..

Kicsit, mintha zenét hallgattam volna, de hát attól minden igen csak messze van: attól "a már ismerem" érzéstől.

A biliárd jópofa hobbi, de furcsa. :-)

De most mégis inkább arról szeretnék beszélni, hogy a mai irodalomóra keretén belül jöttem rá: gyönyörű Himnuszunk van. Nem tudom milyen más nemzeteké, de dalban biztosan a mienk viszi a pálmát. És a szöveg! Elemzés és felolvasás közben többször is gyűlt könny a szemembe. Milyen gyönyörű művészet a költészet, Istenem! Egy mondatba belesűríteni egy világot, egy mondatban utalni egyszerre hálomféle dologra, mindezt érzelmekkel bőven tarkítva, csodalatos rímekkel, a szerkezetről nem is beszélve. Igazi művészet! Ha valami, akkor a Hinusz az én kedvenc versem.

Gyönyörű művészet, úgyhogy azthiszem érdemes jól átolvasni. Mert ez a mienk, magyaroké, és nem másé!

Köszönjük Erkel Ferenc zeneszerzőnknek a megzenésítést!

Kölcsey Ferenc:

Himnusz

Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett, s nem lelé

Honját a hazában,

Bércre hág, és völgybe száll,

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál,

S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Cseke, 1823. január 22.