Ritka témák egyike következik-ritka, mert nagyon nehéz róla beszélnem.
Egy ma délutáni beszélgetésből ihletet kaptam. Még nem igazán tudom miről fogok írni, de azt hiszem a szülőkről, és a családról. Egy gyerek szemszögéből fogom leírni-és egy nagy gyerekre hogy van ez kihatással. Fordítok: saját érzéseim és gondolataim.
Hat éves voltam, semmit észre sem vettem-nem emlékszem, hiányzott volna apa. Csak arra, hogy mennyire-nagyon szeretem anyát. Lassan már betegesen. Oda léptem az utcán, ahova ő, úgy követtem minden mozdulatát, holmi jól nevelt kutya. Állandóan rajta csüngtem-érdekes módon soha nem vettem észre, hogy szomorú lett volna. Egyetlenegy kiborulás jutott nekem osztályrészül-de az jól bevésődött a lelkembe-rendkívűli módon emlékszem rá. Elsős, másodikos lehettem, anya -mint mindig- suli előtt várt rám. (Mindig 17 órakor, azaz ötkor jött, innen számoltam sok évig a délutáni időt-ehhez mértem mindent.) Csak arra emlékszem, hogy egy padon ül, suli mellett, és sír. Nagyon sír. Én az ölében. Nem értem. Próbálom megvigasztalni-nem értem miért sír. Ennyi. Amúgy semmit nem láttam, de mindig megkérdeztem tőle, hogy ma hány szál cigarettát szívott el? És mindig megdicsértem, büszke voltam rá, ha háromnál kevesebbet.
Én nagyon-nagyon szeretem az apukám, de tapasztaltam, hogy mit jelentett -jelent még most is- a hiánya. Állandóan a biztonságot keresem, a megértést, bárhol, akárhová fordulok. A védő karokat, a szerető ölelést-képletesen és valójában is.
Szóval azt hiszem egy gyerek felnevelése hatalmas felelősség-igazi életkihívás. Nem csak a testi épségére és igényeire kell odafigyelned-de hogy mennyi minden múlik rajtad az elkövetkezendő generáció életében! Sorsok vannak a kezetekben. Életet, boldogságot kell átadnunk az utánunk következőknek. Mily könnyű e témával dobálózni, de mily nehéz erről írni-amíg én ezt a boldogságot -és életem párját- még csak kereshetem.
Megmondom az őszintét neked. Felnőtt fejjel az őszinteség már csak relatív fogalom. Mindig is őszinte ember voltam, ennek az az oka, hogy nem szeretek másokat becsapni. Ez vonatkozik a közvetlen családomra és a távolabbi rokonaimra is. Ennek most már látom az eredményét is. A közvetlen családom szerint én egy makacs ember vagyok. A távolabbi rokonaim pedig úgy vélik, hogy valamilyen beütésem van, hiszen igazándiból nem is beszélünk. Ennek is megvan az oka, de azt most itt nem részletezném, hisz nem akarok megbántani senkit, meg hát persze megint őszintének kéne lennem s az nem biztos, hogy másnak az az őszinteség. Remélem érted. Mindenkinek a saját igaza az őszintesége s nem biztos, hogy a másikét el tudja fogadni. Na ez a felnőtt őszinteség. Már akinél még létezik.
VálaszTörlés