Úgy gondoltam megint valami érzésről írok. Valami konkrétról amit átéltem már, amihez két ember kell... Mit is éltem én már át?....
Voltak barátaim, voltak olyan emberek, akikről azt hittem, hogy szívem mélyén ülnek, és -fájdalom- kiderült: mégsem. Vannak rokonaim, akik mindig a legjobbat akarják nekem, de valahogy elsiklunk egymás mellett. Van egy fiú, akivel azt hittem jól kijövünk, és végre lesz valami-de mégsem, mert egyszerűen nem tudom kényszeríteni a szívem.
Eddigi rövidke kis életemben csak két dologban nem csalódtam még soha. Anyukámban és a Muzsikában. Nem ismerem az idő fogalmát, ha velük vagyok. Persze van olyan is, akibe, amibe keveset-jelentéktelen, módon. Csak azért, mert kevésbé ismerem őket (ez az én hibám-igyekszem mostantól minnél joban odafigyelni)- Apa, Zsó, Enikő, a lovak. Velük repül az idő.
Voltak olyanok, akik úgy érzem elhagytak-akikkel elhagytuk egymást. Miért? Vagy nem vagyunk tisztában egymással eleve? Adri, Claudi, Detti. Nem kertelek, hiányoztok, hiányzik a lelketek a világomból, abból amit régen is életemnek neveztem.
Könnyű állandóan csak azokkal lenni, akik, amik nem okoznak csalódást. Akikről tudom, hogy nem "fenyegetik" éteri boldogságom. Ezért megyek McOlipmiára. Ezért megyek Siófokra. Ezért megyek minden olyan helyre, ahol valami életet remélhetek-hogy új dolgokban, emberekben is megtanuljak bízni.
Végső soron talán a barátság az, amit még mindig félve keresek.
És csak azt szeretném mondani, hogy minőségtelenül gagyogok már megint jobbra-balra, egy épkézláb mondat, gondolat nem jut eszembe-már megint. -.- Menni szeretnék-az éjszakában, egy emberrel, egy lóval, erdőn, mezőn, völgyön és hegyeken keresztül. Valami bensőséges kapcsolatot szeretnék megint a természettel, mint kisgyermekkoromban. Az állatok. Nagyon hiányoznak az állatok. Bár élhetnék egy farmon!
Csak annyit teszek hozzá még, hogy köszi mindenkinek. Szeretlek titeket, és nem akarok begubózni a saját kis mesebirodalmamba, ahol minden úgy van, ahogy én akarom.
Voltak barátaim, voltak olyan emberek, akikről azt hittem, hogy szívem mélyén ülnek, és -fájdalom- kiderült: mégsem. Vannak rokonaim, akik mindig a legjobbat akarják nekem, de valahogy elsiklunk egymás mellett. Van egy fiú, akivel azt hittem jól kijövünk, és végre lesz valami-de mégsem, mert egyszerűen nem tudom kényszeríteni a szívem.
Eddigi rövidke kis életemben csak két dologban nem csalódtam még soha. Anyukámban és a Muzsikában. Nem ismerem az idő fogalmát, ha velük vagyok. Persze van olyan is, akibe, amibe keveset-jelentéktelen, módon. Csak azért, mert kevésbé ismerem őket (ez az én hibám-igyekszem mostantól minnél joban odafigyelni)- Apa, Zsó, Enikő, a lovak. Velük repül az idő.
Voltak olyanok, akik úgy érzem elhagytak-akikkel elhagytuk egymást. Miért? Vagy nem vagyunk tisztában egymással eleve? Adri, Claudi, Detti. Nem kertelek, hiányoztok, hiányzik a lelketek a világomból, abból amit régen is életemnek neveztem.
Könnyű állandóan csak azokkal lenni, akik, amik nem okoznak csalódást. Akikről tudom, hogy nem "fenyegetik" éteri boldogságom. Ezért megyek McOlipmiára. Ezért megyek Siófokra. Ezért megyek minden olyan helyre, ahol valami életet remélhetek-hogy új dolgokban, emberekben is megtanuljak bízni.
Végső soron talán a barátság az, amit még mindig félve keresek.
És csak azt szeretném mondani, hogy minőségtelenül gagyogok már megint jobbra-balra, egy épkézláb mondat, gondolat nem jut eszembe-már megint. -.- Menni szeretnék-az éjszakában, egy emberrel, egy lóval, erdőn, mezőn, völgyön és hegyeken keresztül. Valami bensőséges kapcsolatot szeretnék megint a természettel, mint kisgyermekkoromban. Az állatok. Nagyon hiányoznak az állatok. Bár élhetnék egy farmon!
Csak annyit teszek hozzá még, hogy köszi mindenkinek. Szeretlek titeket, és nem akarok begubózni a saját kis mesebirodalmamba, ahol minden úgy van, ahogy én akarom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése