YOU WANTED A BEST. YOU GOT THE BEST! THE HOTTEST BAND IN THE WORLD: KISS!!!

Nem hiszem el.
Láttam!
Hallottam!
ÉREZTEM!
Tudjátok, kihagyhatatlan volt. Már a végén elkezdtem tanakodni hogy fogom ezt leírni. Minden apró költőiséget ami eszembejutott leírtam egy pici fecnire. De sehogysem lehet azokkal a jelzőkkel visszaadni, hogy "csodálatos" "kurvajó". Talán a leírhatatlan a legjobb. De én most mégis megpróbálkozom vele, hogy megosszam veletek életem eddigi legjobb estéjét és első koncertjét.
Az előzenekar öt sör után jól hangzó banda volt. Mégis megnyugtató.
A nyitány úgy nézett ki, hogy a világűrből ráközelítettek a Földre, és onnan a mi kis Magyarországunkra, végül a Sportarénára. Majd mintha letaposták volna városkánkat (Modern Day Delilah klip). Végül (tuti élő) élő közvetítés, ahogy beállnak a hatalmas KISS-zászló mögé. Paul még bohóckodott is egyet a kamerába. Mindez két hatalmas kivetítőn. Még mindig sötét volt, kiabáltunk. Meg kell külön jegyeznem, hogy ha a közönség az én hangulatomon és hangomon múlott volna, akkor a lábunkkal tapsolunk. Ahogy lehullt a "függöny" felcsendültek a Modern Day Delilah riffjei. Nem emlékszem a számok sorrendjére, de ha felcsendül valamikor, valahol. Akkor újraélem: fülem, dobhártyám dübörgött, a szívem együtt vert a dobbal, a gitár dallamaival együtt szállt az én lelkem is. Az érzelmesebb részét ragadom most ki, a tombolásról nem is mondok semmit, hisz tudjátok hogy megy ez. Mindenesetre mikor Pault behúzták közénk én úgy integettem és sikítoztam neki, mintha vízben fúldokolnék; ahogy Gene elénekeltette velünk az "az a szép, az a szép, akinek a szeme kék..."-et, majd azt mondta ott fennt húsz méter magasan, hogy mégegyszer, ahogy elkezdte dúdolni az I Love It Loud hangjait: ugráltam, ráztam a fejem és üvöltöttem ahogy a torkomon kifért.
Akárhogy próbáltál volna másra figyelni, másra gondolni, egy gondolatfoszlányt megereszteni, nem sikerült volna. Az emberek szája ötven centire volt a füledtől, ez a mellékesebb gond. De a hangfalak úgy üvöltöttek. Mondj valamit! Elég jól hallod mi, a szád tizenöt centire a füledtől, csend van a szobádban. Most mond ki előző mondatodat úgy, hogy tátogsz! Ennyit hallottál a saját beszédedből.
A dobszóló és a gitárprovokálás a szívem csücske lett.
Csukjátok be a szemeteket; egy percre legyetek csöndben, semmi alapzaj, semmi. Csak a csönd. Halljátok a fülsiketítő sikolyokat, a gitár felcsendülését, az ő dobhártyaszaggató sikolyát. Érezzétek a dob ritmusát a szívetek dübörgésében; a tömeget, amint egy emberként izzad, érezzétek a zöld, piros lángcsóvák melegét az arcotokon. A talaj végső megindulását, ahogy segítségért ordít: ne hagyjatok szétesni! A Rock And Roll All Nite közbeni papírfecnik hullását, ahogy csillogó szemmel, tátott szájjal kapkodjátok emlékként. Ahogy az énekhang a szívedig lehatol és a te szádon tör fel a sötétben. Ahogy magadbasüppedve hagyod el a helyszínt.

Mindvégig azt éreztem, hogy a másik oldalon akarok állni.