ŐSZINTÉN....

Úgy érzem ideje lenne valamit bepötyögni ebbe a kis fehér mezőbe, de nem jön össze. Sok minden történt velem. Érzések mentek rajtam keresztül, némelyik pont úgy, mint valami úthenger a betonon. A mai napom a nevetés és mosolyok jegyében telt el, aminek nagyon örülök, úgyhogy szeretném megköszönni Zsónak, akinek mindig sikerül mosolyt csalni az arcomra. Ő képes erre. De képes arra is, hogy könnyeket fakasszon az abszolút boldogságomból. Az biztos, hogy érzések kiapadhatatlan forrása! Volt hogy délutánt sírtam át miatta, de volt, hogy olyan boldog voltam az Ő társaságában, hogy nem akartam hazaengedni-ami ha úgy nézzük kicsit kisajátítás... De cseppet sem bánom a könnyeket, hisz a mosoly, a nevetés olyan ellenszere mindennek, úgy feledteti a dolgokat, mintha a könnyes délutánok nem léteztek volna... Megígértem neki, hogy írok egy bejegyzést az osztálytársammal való beszélgetésemről. Nincs sok kedvem most ehhez, remélem megbocsájt nekem. És Ti is, Többiek, akik olvassák az én kis szennyemet. Mostanában nem ülök ide-vannak jobb, fontosabb, szebb dolgaim is.

Nagyon hálás vagyok most mindenkinek. Tényleg. Mindenki, aki olvassa ezt a bejegyzést vegye úgy, hogy akkora ölelést kap, amekkorát csak el tud képzelni. Őszintén. Tényleg, néha olyan, mintha extasy-n lennék. De nem. Én magam vagyok egy olyan drog, ami az egész világot szereti, és megpróbálja szeretehővé, szeretettel teljessé varázsolni.
Nyálas ömlengés? Ha úgy gondoljátok, akkor gondolkodjatok el, hogy mi a szívetek vágya. És akkor rájön mindenki...