Nem tudom leírni, hogy mennyire meghatott a mise és az amit Antal mondott utána a cserkészotthonban. A négy gyertya története. A Reményé. Aki soha nem alszik ki, még ha a többi már nem is ég. Akik Ti vagytok, ami nekem a cserkészet-már most. Köszönöm Anna, hogy elkísértél-már megint. Amúgy az otthonban majdnem elsírtam magam, nem kevésbé a misén. Azt hittem a mellettem állók nyakába fogok borulni, és ott keresek vigaszt, mert egyedül nem tudok megbirkózni ezzel az intenzív érzéssel. Csak sajnos ezt nem tehettem meg, pedig annyira jól esett volna, mert én bátortalan sírós-pityogós kislány vagyok igazából.
Aztán a délutánt a nagyszüleimmel töltöttem, mert hazajöttek Csokonyavisontáról. Annyira büszke vagyok magamra, arra, hogy háromféle arcom van és bármikor, bármelyiket meg tudom védeni. Arra, hogy vita közben is tudok mosolyogni. Mint ahogy nagypapámmal szemben is tettem. A végén már sírtam-igen. Boldog voltam, hogy elmondhattam, és szomorú, mert elődöm annyira komor látásmóddal rendelkezik-én meg szeretem azt, hogy komolytalan vagyok. Megtanultam szeretni, elfogadni az(oka)t, aki(k) vagyok. Szeretem a lázadást és a békét. Szeretem a csendet, szeretem a dübörgést. És ezt szeretném megőrizni. Ennél boldogabb nem is lehetnék. Már csak másokra szeretném ezt átragasztani. Remélem nem vagyok nyálas. :-PIgen, most is szeretnék sírni-sírni jó érzés. Főleg boldogságodban és megkönnyebbülésedben. Remélem, még mindig nem vagyok nyálas. :-)
Jaj, hatalmas ölelés mindenkinek. Aki itt jár, és elolvassa: Titeket szeretnék átölelni, és kiszorítani belőletek a szuszt. Akár tetszik, akár nem. ;-P
*visszaölel*
VálaszTörlés