hmm...

Ritka témák egyike következik-ritka, mert nagyon nehéz róla beszélnem.

Egy ma délutáni beszélgetésből ihletet kaptam. Még nem igazán tudom miről fogok írni, de azt hiszem a szülőkről, és a családról. Egy gyerek szemszögéből fogom leírni-és egy nagy gyerekre hogy van ez kihatással. Fordítok: saját érzéseim és gondolataim.

Hat éves voltam, semmit észre sem vettem-nem emlékszem, hiányzott volna apa. Csak arra, hogy mennyire-nagyon szeretem anyát. Lassan már betegesen. Oda léptem az utcán, ahova ő, úgy követtem minden mozdulatát, holmi jól nevelt kutya. Állandóan rajta csüngtem-érdekes módon soha nem vettem észre, hogy szomorú lett volna. Egyetlenegy kiborulás jutott nekem osztályrészül-de az jól bevésődött a lelkembe-rendkívűli módon emlékszem rá. Elsős, másodikos lehettem, anya -mint mindig- suli előtt várt rám. (Mindig 17 órakor, azaz ötkor jött, innen számoltam sok évig a délutáni időt-ehhez mértem mindent.) Csak arra emlékszem, hogy egy padon ül, suli mellett, és sír. Nagyon sír. Én az ölében. Nem értem. Próbálom megvigasztalni-nem értem miért sír. Ennyi. Amúgy semmit nem láttam, de mindig megkérdeztem tőle, hogy ma hány szál cigarettát szívott el? És mindig megdicsértem, büszke voltam rá, ha háromnál kevesebbet.

Én nagyon-nagyon szeretem az apukám, de tapasztaltam, hogy mit jelentett -jelent még most is- a hiánya. Állandóan a biztonságot keresem, a megértést, bárhol, akárhová fordulok. A védő karokat, a szerető ölelést-képletesen és valójában is.

Szóval azt hiszem egy gyerek felnevelése hatalmas felelősség-igazi életkihívás. Nem csak a testi épségére és igényeire kell odafigyelned-de hogy mennyi minden múlik rajtad az elkövetkezendő generáció életében! Sorsok vannak a kezetekben. Életet, boldogságot kell átadnunk az utánunk következőknek. Mily könnyű e témával dobálózni, de mily nehéz erről írni-amíg én ezt a boldogságot -és életem párját- még csak kereshetem.

Megértés, boldogság

Miért nem nézzük el valakinek azt ahogy viselkedik? Ha nyávog, ha nyűgös, sorolhatnám. Nem tudjuk az okát, ezért dühösek vagyunk az illetőre.
Nem vagyunk hajlandóak meghallgatni a másikat, és/vagy a másik nem bízik bennünk.
Az ok, a valódi érzés. Ezért nem tudjuk elnézni, ha valaki nem úgy viselkedik, ahogy mi azt magunkkal szemben elvárnánk.
A "sértett" és a "sértő" is jól bezárja az ajtót. Ha kicsit kinyitnánk és távolabbra néznénk, a saját kertünkön túlra, több együttérzést és boldogságot találnánk. Ebben biztos vagyok.





(Azt hiszem hétvégémen egyedül megyek, kiruccanok egyet a természetbe.)

cím nélkül

Vajon mi lesz a jövőm? Anyu szerint mostanság kinyíltam, az arcom is megszépült-boldog vagyok. Nem kívánok visszamenni az osztályomhoz-a magány így is eluralkodott rajtam. Pedig mennyire szeretem a munkatársaimat! Nem kell hinni senkinek, tudhatjátok! :)

Minden nap van valami kis újdonság aminek örülhetek, egy kis szó, egy kis mosoly. Egy nagyobb vicc. :)

Elgondolkodtam rajta, hogy munkaruhában mindenki annyira máshogy néz ki mint hétköznapi öltözetben. Ez összefügghet azzal is, hogy mindenki másképp viselkedik ott? Szerintem igen. Hiába szeretnék kicsit magam, kicsit más lenni, nem megy. A folyamatos poénáradat és csipkelődés ezt nem teszi lehetővé. Kicsit fáj, de így gyorsabban, kellemesebben, vidámabban telik az idő. Ha Titeket ez felvidít-rendben, én benne vagyok. :) Csak az zavar és azt nem értem: érzem, hogy mindenki más lenne, ha külön-külön beszélgetnénk. Persze, ha ez megtörténik, akkor nagyobb a kellemes csalódás lehetősége. :) Én pedig szeretek meglepődni, szeretem ha meglepnek-persze ez a lehető legkellemesebb legyen. :D

Nem akarok visszamenni az osztályomhoz... Imádom az iskolámat, szeretem a tanáraimat, szeretek tanulni. Miattam van, de úgy érzem vagyok Én és van Az Osztály. Hagyjanak békén, nem érdekel mit csináltok, nem akarom köztetek leélni a mindennapjaim. Nem érzem veletek jól, otthonosan magam. Sajnálom. Nem akarok közétek tartozni. Magányos farkas lennék? Fene tudja. :) Vannak páran, akikkel tudok beszélgetni-de pillanatnyilag új emberek megismerésére, saját magam társaságára vagy a könyvekére vagyok nyitott.

Úgy szeretnék boldogságot nyújtani az új családomnak! :) Bárhogy, ahogy lehet. Csak igazi legyen.

A letörtség..

Mi lapul a letörtség mélyén?

"Hát mert sajnos tényleg igaz. :) De az álmaimban minden megtörténhet. Nekem pedig még meg kell rá érnem, készen kell állnom rá, hogy valóra váljanak :) De addig is boldog leszek, boldog vagyok. :) Örülök, hogy dolgozom. :) Szép nyár lesz ez még, nagyon szép. :)Ez a letörtségem, ami mögött maga a színtiszta boldogság lapul. :)"

Íme ez az én hatalmas "búbánatom": hogy boldog vagyok.

Végre készen állok arra, amire évekkel ezelőtt belevágtam. Készen állok végre. Tegnap este az a mámor öntött el, amire élete során talán mindenki vágyik. Amíg ki nem tisztult a kép, addig éreztem magam szörnyűnek, és a legalávalóbbnak a földön, az egész univerzumban.
•Tudtam, hogy nem kell semmire várnom. Ez nem várakozás. Ez felkészülés. Felkészülés valami jobbra, valami szebbre. Mindezt nyugodtan, boldogan; nem hajszolom az Időt.
•Most érzem igazán, hogy készen állok arra, amire négy-öt évvel ezelőtt vágytam. Tudom már mi hiányzik-hiányzunk egymásnak. Az állatok, a természet. Teljesen, maradéktalanul össze tudnám magam szedni egy tisztáson, egy szél fútta sziklán. Egyedül, még jobb állatokkal. Úgy érzem most csak Ők, Ők, és senki más nem tud megérteni, és több örömet lopni szívembe.
•Szabad vagyok, szabadnak születtem. Nem függök senkitől és semmitől. Csupán a kölcsönös tisztelet(!!!) és szeretet (!) köt össze engem-és az állatokat. Malackáimmal is megértjük egymást. Tegnap este valami olyan változás ment bennem végbe, amit a Természet, a Földanya megérzett, de az emberek nem. Nem is szükséges, ráérünk még. :)

Talán megcsapott Isten szele? :D :P Igen, szerettem volna imádkozni este. Kislánykoromban ezt egyik este sem feledtem. Szeretnék újra visszatérni hozzá. Az Úrról is megvan a magam elképzelése: nem büntet-megbocsájt, Rá nézhetünk fel, ha már úgy érezzük minden elveszett, csak nyomorúságot lelünk ezen a bolygón. A Természet dolga az igazságosztás: a megérdemelt büntetésé vagy a hatalmas jutalom kiosztásáé.

Így vélekedem erről, most már ez is letisztult. Ha el tudtam volna aludni, arcomon mosollyal tettem volna.

Mindenkinek kívánom a legnagyobb boldogságot, megértést és tiszteletet-a másoknak adottét és a tőlük kapottét.

Természet

Hiányzik a lovaglás. Hihetetlenül hiányzik azoknak a lényeknek a közelsége akikben rengetegszer csalódtam, akiktől sokáig nagyon féltem. De talán nem is tőlük tartottam? Az emberek rengeteg félelmet és bizalmatlanságot ültettek a szívembe. Még ha jót akarván figyelmeztetek is. Többet nem hiszek nektek. Nem fogok hinni többet az embereknek, mert biztos vagyok magamban, és megbízom A Lóban is. Nem fogom hagyni, hogy eltántorítsatok azoktól a pillanatoktól, mikor érzem, hogy egy vagyok a természettel. Ezek a percek már jelentősen éreztetik hiányukat. Nem hagyom hogy beleszóljatok abba amit csinálok, mert amíg érzem, hogy az élőlény is egyetért velem, és szívesen, kedvvel végzi "munkáját" addig semmi baj nem történhet.

Most, öt -lassan hat- év után jöttem rá, mi a titka a lovakkal történő bánásmódnak. Hagytam magam átverni. De most, most valami új fogant meg bennem, és nemsokára "kihordom". Új ember is leszek ezáltal. Mert valóban: a lovak érzik az embereket. De nem úgy, ahogy eddig hittem. Nem is a félelmet. Nem is az izgalmat. Az egy hanyagolhatóbb dolog. Azt érzik meg, hogy milyen ember vagy. A lovaglás nem egyszerű-lélekben csinálod. Nem csak Az Állatot kell érezned - de Az Embereket is, de egyben Rólad is szól.

Nem hagyom, hogy többet becsapjatok, félrevezessetek. Bízzátok rám, és A Lóra a dolgot.

Anyunak is most mondtam-egyre csak törtek elő belőlem az érzések, könnyekkel együtt, mint valami vulkánkitörés során a por, hamu, végül robban a láva. /Szeszélyes természet. :) /

Végső soron ez az én, személyes hülyeségem. Hagytam magam becsapni. De ez többet nem fog előfordulni, ígérhetem mindenkinek.

Ezért történt, hogy eddig "kibírtam" a lovaglást. Mert ezekben a percekben új lettem, valami más, valaki jobb.

De bizakodó vagyok, most, hogy újjá születtem egy kicsit. Egyre jobb és jobb ember leszek, és mikor valakivel egymásra találunk, már talán én is kedvelni fogom magam.

Szép jövőt és kellemes perceket kívánok mindenkinek, innen - a szívem legmélyéről.

Egy sűrű péntek

Sűrű volt a tegnapi napom. Csütörtök kínlódtam az alvással, a végén a négy óra pihenés -megszakításokkal- kerekedett ki belőle. Hat órakor, még a hajnali hűvösségben indultam útnak a dolgozóba. Letudtam a sikeres nyolc órámat-ami cseppet sem volt annyira üdítő, mint a többi. xD (néhány kedves személy) Háromkor végre elhagytam az állást. Fél négy körül léptünk ki anyuval az étterem ajtaján. Irány a dunakeszi Dechatlon! Nos képzeljétek el, ez a Boráros térről kicsit messze fekszik, jó időbe telt míg odaértünk. A Keletiben igyekeztünk jegyet venni a ma induló vonatunkra-de a sor a pénztártól a kinti lépcsőig ért, úgy hogy közben még voltak elválasztók-azaz kacskaringózott az emberkigyó! No ezt a kellemes kis utat nekem kell ma megtennem. Hagy ne mondjam mennyire vágyom rá! Sikeresen megérkeztünk első állomásunkra-fürdőruhapróba, hálózsák vásárlás. Végre magaménak mondhatok egy térdig érő fürdőnadrágot! Felsőm még nincs. Az a mai, egyedüli programom lesz. De térjünk is vissza a tegnaphoz. Dechatlonban végeztünk hét óra körül, ezután még a belőtt irány a kozmetikus. Körülbelül negyed tízkor léptünk ki a lépcsőház kapuján. Életemben eddig most van a legszebb szemöldököm, hagy örüljek már itt is neki! Sötétebb lett és vékonyabb. ♥.♥ Visszafele úton jött anyunak az sms: bankszámlán van a fizetésem! Két heti zsozsót kaptam meg. Egész sok, meg vagyok elégedve vele. Természetesen másfél hónapot robotolok majd, ezért keresek vagy egy százast-remélhetem.

Mai napom is sűrű lesz. Fél tíz nemsoká. Úgy találom lassan fel kéne öltöznöm, elmennem megvenni a fürdőruhám, majd a jegyeink. (uuh!...) Utána be a szívemnek oly kedves McDonald's étterembe. :D

Szép napot és boldog perceket kívánok mindenkinek! ;D

Hiányzik....

Úgy gondoltam megint valami érzésről írok. Valami konkrétról amit átéltem már, amihez két ember kell... Mit is éltem én már át?....
Voltak barátaim, voltak olyan emberek, akikről azt hittem, hogy szívem mélyén ülnek, és -fájdalom- kiderült: mégsem. Vannak rokonaim, akik mindig a legjobbat akarják nekem, de valahogy elsiklunk egymás mellett. Van egy fiú, akivel azt hittem jól kijövünk, és végre lesz valami-de mégsem, mert egyszerűen nem tudom kényszeríteni a szívem.
Eddigi rövidke kis életemben csak két dologban nem csalódtam még soha. Anyukámban és a Muzsikában. Nem ismerem az idő fogalmát, ha velük vagyok. Persze van olyan is, akibe, amibe keveset-jelentéktelen, módon. Csak azért, mert kevésbé ismerem őket (ez az én hibám-igyekszem mostantól minnél joban odafigyelni)- Apa, Zsó, Enikő, a lovak. Velük repül az idő.
Voltak olyanok, akik úgy érzem elhagytak-akikkel elhagytuk egymást. Miért? Vagy nem vagyunk tisztában egymással eleve? Adri, Claudi, Detti. Nem kertelek, hiányoztok, hiányzik a lelketek a világomból, abból amit régen is életemnek neveztem.
Könnyű állandóan csak azokkal lenni, akik, amik nem okoznak csalódást. Akikről tudom, hogy nem "fenyegetik" éteri boldogságom. Ezért megyek McOlipmiára. Ezért megyek Siófokra. Ezért megyek minden olyan helyre, ahol valami életet remélhetek-hogy új dolgokban, emberekben is megtanuljak bízni.
Végső soron talán a barátság az, amit még mindig félve keresek.
És csak azt szeretném mondani, hogy minőségtelenül gagyogok már megint jobbra-balra, egy épkézláb mondat, gondolat nem jut eszembe-már megint. -.- Menni szeretnék-az éjszakában, egy emberrel, egy lóval, erdőn, mezőn, völgyön és hegyeken keresztül. Valami bensőséges kapcsolatot szeretnék megint a természettel, mint kisgyermekkoromban. Az állatok. Nagyon hiányoznak az állatok. Bár élhetnék egy farmon!
Csak annyit teszek hozzá még, hogy köszi mindenkinek. Szeretlek titeket, és nem akarok begubózni a saját kis mesebirodalmamba, ahol minden úgy van, ahogy én akarom.