Lám, lám...

Úgy gondolom ma valami tőlem szokatlan témával fogok előhozakodni.
Állok reggel a buszmegállóban, visszaemlékezem az elmúlt tanév csekély kis pillanataira, s lám mi jut eszembe: a divat. Arra gondoltam megosztom Veletek mi is fogalmazódott meg bennem ennek kapcsán.

Emlékeztek mi volt tavaj a nyerő? Ed Hardy tetoválás-mintái. Jaj, mindenki olyan "kicsit vadócos" stílusban mászkált végig a folyosókon, abban riszálták a popójukat. Meg is jegyeztem: mindenki olyan akar lenni, "mintha"... Mintha vadóc lennék. Mintha szeretném azt az zenét, amihez a tetoválás mintha kötődne, úgy emlékszem, mintha ez olyan szexi lenne... (naná, hogy a rock!)

Ma pedig mi lett, hová jutottunk? Minden szegecses! Hűűű.... Eldobom az agyam.. Békésen sétálgatok, az egyáltalán már fel sem tűnő tornacsukámban, (ami hagy ne mondjam gitáros és tele van firkálva) és a Mötley Crüe varratú táskámban, erre mibe ütközök? Szinte kiszúrja a szemem az a hegyes, tüskés szegecsscík! Úgy megdöbbentem e csizma láttán, képzelhetitek, mint mikor az okos majom tükörbe néz, és nem azt látja, amit "kéne". No mondom, egy éve gusztustalannak találtak mindent ami vad, ami különc, ami bőr, ami fém. Ez lett Ed Hardy manapság már szelídnek mondható formáiból. Szinte érzem a bőr szagát, a fém karcosságát...

De gyorsan rájöttem: nem az öltözködés határozza meg azt, hogy én ki vagyok. Úgy érzem már nem azt szeretném, ha az utcai emberek tudnák kivel állnak szemben. Nem. Arra vágyom, hogy a körülöttem élők megismerjenek.

Azt hiszem.. így van jól.