Szeret, nem szeret....

Igen, egész héten vártam a pénteket. Ismét elmondhatom: kivételesen jól éreztem magam.

Mégis, úgy érzem egy szomorú bejegyzés előhírnöke a fenti mondat.

Ténylegesen erre ma reggel jöttem rá egy aprócska kis dolog kapcsán. De hát az ember életében nem mindig a monumentalitás a jellemző, belőlem legtöbbször a kis dolgok hozzá elő a nagy gondolatokat, és az igazi megvilágosodásokat.

Azt hiszem.... nem.. úgy látom, hogy hiába vagyok tele óriási szeretettel, mégsem fogadja el tőlem senki. Senkinek az ég világon nem kellett eddig a szeretetem. A Földön a családomon kívül nem fogadja el senki. De talán nem is baj, mert ha később úgy alakul, akkor nekem is a családom lesz a legfontosabb. Nem kéritek a szeretetem? Rendben, túllépek rajta, és addig várok, amíg hét-nyolc év múlva megszületik a gyermekem. Biztos vagyok benne, hogy Ő és a Családom mindig teljes mértékben "megengedik", hogy szeressem őket. Tőletek soha nem kell bocsánatot kérnem, ha nagyon ragaszkodom Hozzátok. Hálásan köszönöm!

A többiek... Oké rendben, mégis azt érzem, hogy nincs rám szükségük. Akármilyen bizalommal fordulok hozzátok, az nektek nem kell. Kívülállónak érzem magam. Ott az a sok műölelés, amit annyiszor nekem is meg kellett tennem és ez fájt, hogy nem örülhettem őszintén neki. Ott van a sok műmosoly, annak a beletörődésnek a mosolya, hogy talán lesz ez még jobb. De amikor én szeretnék valakit megölelni, egyből: nem vagyok lezbiiiii! (tisztelet az egy embernek) Könyörgöm, csak egy ölelésre vágytam... De nembaj. Ha nektek nem kell, majd megtartom a szétesett családomnak. Majd talán újra összekovácsolódnak bennem is. Szerintem azért jöttem a világra, hogy örömet okozzak másoknak. Nem azért, hogy csalódást vagy bánatot.

Ezért nagyon örülök, hogy egy olyan helyre találhattam, ahol úgy érzem, nem vagyok fölösleges. És igen, nagyon várom a következő pénteket. Mert úgy érzem nem utasítanak el. Hogy valahova kellek. Hogy valahol még van egy olyan puzzle, ahova én is berakhatom a hiányzó darabomat. Végre úgy érezhettem.