(Elválaszthatatlanul ottvoltunk mindenben egymás mellett.) Felszálltam a vonatra. Nagyanyám hiába tiltott, én nyíltan szembeszegültem vele. Az útból csak annyira emlékszem, hogy végig az ablakon bámultam kifelé egy elhagyatott folyót. Amikor a sötét végállomáson leszálltam, rögtön futottam és a karjaiba omlottam. A legjobb barátok voltunk a világon. Barátok, bár nekem mindíg is valamivel többet jelentett annál. Hiszem bármit megosztottam vele, és megmutattam neki magamból. Beszívtam ismerős, finom, megnyugtató illatát. Mintha végtelenségig kapaszkodtunk volna egymásba. Végül megtörtem a csendet.-Nem akarom, hogy menj. Tudom, hogy jobb lesz ott neked.-nem kellett kimondania, anélkül is tisztában voltam vele, hogy hiányozni fogok neki.
-Igazad van. Indulnom kell.
Még pár másodpercig szorítottuk egymást, aztán köddévált; közvetlenül a karjaim között.A történetben a képen látható fiú szerepelt. Tudom, hogy hiányzott már egy történet, így hát tesség ittvan. Fantáziám és álmom keverékének szüleménye, ha kérhetem véleményezzétek, köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése