Eszembe jutott, hogy mennyire, amennyire lehetetett a lelkem mélyére süllyedt. És csak azért, mert már a részemmé vált. És hogy mennyire hálás vagyok Neki... hogy megváltoztatta az életemet, és az egy 180°-os fordulatott vett.
Pont mindíg akkor kavarodik fel bennem, amikor már annyira elfelejtettem. De csak azért felejtettem el, mert a gondolataimmá, szavaimmá váltak. A mostani interjúban is egy rám teljesen illő mondatot találtam. "Könnyebb számomra kifejezni az érzéseimet idegeneknek mint azoknak embereknek, akik közel állnak hozzám, szóval számukra nehéz lehet megérteni engem." Azt már nem mondta, de én hozzáteszem, hogy az idegenek is nehezen érthetnek meg, legalábbis engem.
Folytonosan kimegy a fejemből, egy gondolatfoszlány sem forog körülötte. De mindíg akkor, szinte varázsütésre megjelenik valami, hogy bennem él. A gondolkodás. Az érzés. Mindíg amikor elfelejtem akkor tűnik föl, hogy hahó, ne felejts el, mert ÉN BENNED VAGYOK. Amit mondok, az egyezik veled. És néha hihetetlen kifordulásokat, ledöbbenést okoz nálam. Mindenesetre én nem azt az arcát látom, amit az átlagos, többi ember. Nem szeretem. De bennem él. Mit kezdjek? Tépjem ki ezt a részem? Vagy fogadjam el? Nem tudom, mert már teljes bizonyosággal rámtalált. És nem szakítható el tőle.
Ha engem említesz, meg kell említened Őt is. Mit szólna ha ezt megtudná?
Ha engem említesz, meg kell említened Őt is. Mit szólna ha ezt megtudná?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése