A gyöngyfényes Muzsika

Elég ritkásak mostanság a bejegyzések. Én ennek örülök, ez azt jelent, hogy élem az életemet, ami jó, sőt nagyszerű! Nem tudom milyen felindulásból ültem most ide, de ahogy ránéztem a fejlécemre kedvem támadt pár sort írni.
Több mindent is szeretnék mostanság. És a legjobb dolog az megvalósulni látszik. Először a kisebb dolgokat: a hajam nemsokára új lesz, ez megvalósítható, aminek nagyon örülök! Az viszont elég nehezen megvalósítható, ami most következik: sokszor vagyok úgy vele, mikor az osztályommal vagyok, hogy mindenkinek megvan a maga társasága, beszélgetnek valamiről. Én ott ülök középen, de sehol sincs meg a helyem, a beszélgetésbe nincs beleszólásom. Teljesen érdektelenül ülök és hallgatok. Mindez tesi órán történt. Egy egészen elhanyagolt pillanatomban eszembe jutott egy lány, akit nemrégen, csak pár hete ismertem meg, és csakis msn-en tudunk beszélni. Igaz, három-négy évvel idősebb nálam, én mégis úgy érzem nagyon jól el tudunk beszélgetni, és már nagyon várom, hogy találkozzunk a KISS-koncerten /már csak 80 nap/. jó lenne, ha az osztálytársam lenne, vagy minimum a közelünkben lakna, mert így a suli szünetei, Claudival való idő töltése, és az itthonlevés a legszebb számomra.

A hétvégém jól telt el, voltunk kicsit Maróton. Láttam három malacot, lecsekkoltam pár kakast és tyúkot és rálestem a nyulakra, bennt a pintyekre is apa haverjánál. Igaz a szabadnapjaimon megfáztam, és tegnap este talán még hőemelkedésem is volt, azzal együtt, ahhoz képest, hogy nemkívánatos rokonok látogattak a nagyimhoz, jól éreztem magam.
Már csak azért szomorkodok, mert úgy hiányzik valaki, ami mellett tényleg biztonságban érezhetem magam. De minden alkalommal mikor tükörbe nézek emlékeztetem magam: tegyél le még egy kis időre a gyerekes álmaidról, és éld az életed!

Jut eszembe új felhasználói fiókom van és kicsit idegesítő, hogy nincsenek meg a jó kis hangulatjeleim.... Nem a világvége igaz? :)

Már nagyon várom a pénteket, ebben a minutumban pedig eszembejutott, hogy nem fejeztem be mi az, aminek nagyon örülök. A hangszerem többször ad ki olyan hangot, melyet elképzelek oda, mint amely nem kívánatos sem az én, sem a mások fülei számára. Igaz a kis e húr nem mindig úgy szól ahogy azt elképzelem, de az ment, amit én oda akartam hallani, a kotta olvasásáról nem beszélve. Csak a legalsó hangtartomány nem akargat menni. Azt ma még átnézem. És hihetetlen, hogy elég tíz-húsz perc is ahhoz, hogy elérjem azt a hangzást, ami kívánatos a számomra, és a szintemnek is megfelel. Hogy a tanárunk hogy képzeli ezt el azt nem tudom, mindenesetre én nagyon-nagyon igyekszem, hogy megfeleljek neki, azoknak, akiket szeretek, és persze magamnak. És itt nem csak a megfelelésről lenne szó, hanem arról is, amit kitűztem magam elé, az, hogy mikor kezembe veszem a gyöngyfényemet, mikor az megszólal, akkor olyan érzések kerítsenek hatalmukba, melyeknél a világon elég kevés, minimum ugyanilyen szép dolog van. Úgy érzem napról napra jobb leszek, ha így folytatom, ha figyelek a tanár utasításaira, tanácsaira. És egy idő után ott fogok tartani, hogy én mutathatom másnak mire vagyok képes én, mi, a hangszerem és a többieké együtt. Minimum úgy -ha időközben meg tudok megfelelni magamnak-, mint Mick Mars, hovatovább Steve Vai.