Tudjátok volt az a fasza osztálykirándulás... Nem élveztem. Sőt az őrületbe kergetett a második nap. Annyira éreztem, hogy másutt van a helyem, hogy leírni sem tudom. Az egyedüllét minden finom cseppjét, mérgét kiélveztem. Persze a hétvégén is....
Nem akarom leírni, de a családom tragikus. Egyik a másik hátamögött papol nekem, a szemébe nem meri mondani! A másiknak, -ami nekem nagyon fáj- annak meg akkora büszkesége van, hogy nem hagyja hogy szeressék! Elegem van! (Meg is lett a böjtje /ha má' húsvét van/, depresszív, beteg zenét hallgatok, The High End Of Low címen, Marilyn Manson kreálmányaként.) Azthiszem (ha mérföldkövekkel is jobb a helyzetem, mint Nikki Sixxnek régen) megvan, hogy kik az IGAZi szüleim, kik azok, akik mindig megértenek. Jó, hogy van anyukám. Mindent megtesz értem, és én nagyon igyekszem megfelelni neki, nagyon szeretem. A zene. Remélem soha nem válnak el az útjaink. Nem mintha anyummal nem szeretnék többet találkozni. De mintha a zene a leendő családom lenne. Nem akarok elválni tőle soha, vagy nem érezni a ritmusát.
Már nem hiányzik semmi, csak a barátaim. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése